http://server.dkrmg.sulinet.hu/-frank/ossfogl/alsos/obhagyom.htm

A köböl a legjellegzetesebb középkori magyar űrmérték volt. Gabona és bor mérésére egyaránt használták. Eredeti osztórésze kezdetben a szapu, majd a véka, illetve a fertály (negyed) volt. A köböl középkori méreteit nem ismerjük, ráadásul többféle köböl is használatban volt ugyanabban az időben az ország különböző területein. A gabonaköböl legelterjedtebb fajtája a 16-17. században a kassai köböl volt (83 liter 17 centiliter), de emellett használták a szepesi vagy az esztergomi köbölt is, melyek mérete természetesen eltért a kassai köbölétől. További gondot jelent a köböl és általában minden régi mértékegység tényleges nagyságának megállapításánál, hogy egy-egy mértékegység mérete az idők folyamán többször is megváltozhatott. Így volt ez a kassai köböllel is, ami a 16. századi körülbelül 83 literes nagyságról a 18. század elejére 217 liter 2 deciliter térfogatú lett, és egy másik űrmérték, a mérő négyszeresévé alakult.

A mérő szemes-termények, például búza mérésére szolgált, de csak a 16-19. századra szorította ki a sokkal régebbi köbölt és akót, s ezeket azután egyre ritkábban használták. A legelterjedtebb a pozsonyi mérő volt, ami 1550-ig 54 liter 3 deciliter térfogatú volt, és akkor még mérő, illetve akó néven egyaránt emlegették. Ezután majd két és fél évszázadra 62 liter 39 centiliter nagyságúnak számították, s csak a 18. század elején tértek vissza a korábbi mérethez, s ekkortól lett immár országos érvénnyel a köböl negyedrésze, az uralkodók mértékegyesítési törekvésének köszönhetően.

A már korábban említett véka szintén szemes-termények mérésére szolgált kezdetben, és a köbölnek jelentette valahányad részét. Leggyakrabban a kassai köböl negyedét értették alatta, de főként a mérő elterjedése után példának okáért, mint a pozsonyi mérő felével számoltak vele egyes helyeken.

A fertály mindig valamilyen egységnek a negyedrészét jelentette. (A negyed órát is elég sokáig fertály órának mondták.) A térfogatmérés esetében a nagyobb mértékek (köböl, mérő) negyedrészét értették rajta. A 16-17. századi kassai gabonaköböl fertálya 20 liter 79 centiliter volt.

Az icce alapvető középkori űrmérték volt egész Európában. Magyarországon 1867-ig mind gabona, mind pedig bor mérésére használtak iccét. A gabonamérő iccék közül a legelterjedtebb a nagyszombati icce (977 milliliter, ami körülbelül 1 liter) volt. A bormérő iccék között pedig a budai icce volt szinte egyeduralkodó (848 milliliter).

A pint mindig az icce kétszerese volt, míg az icce felét messzelynek nevezték, s ez utóbbit csak kis mennyiségű bor kimérésére vették igénybe.

Az egyik legrégibb és legnagyobb magyar űrmérték, amit kizárólag bor térfogatának meghatározásához használtak a cseber vagy másként csöbör. (Ez a szavunk a cseberből vederbe szólásban él tovább.) A 13. századtól ismert budai csöbör megfelelt 5 budai köbölnek, azaz 50 budai iccének.

Az akóról csak annyit tudunk, hogy bormértékként a csebernél, gabonamértékként a köbölnél nagyobb volt. A 16. századtól kezdve kizárólag bor mérésére használták. Az ekkori akó 64 budai iccének felelt meg.

-----

Szólásmondásaink, dalaink őrzik a feledéstől a régi magyar űrmértékek emlékét. Nem rejtjük véka (nagyobb, kétfülű, fonott kosarat is jelentett) alá, hogy alkalom adtán ma is vidáman énekeljük a régi, tréfás magyar népi játékdalt:

Vidámságunk okozója a gönci fahordó tokaji nedűje is lehet.

-----

Fél óra múltán már nagyon nehéz. A késő októberi csípős köd megdermeszti az ujjakat, így kínkeserves a munka, amikor a szőlőlétől nedves kezek aszúszemeket keresnek a tőkék mélyén. Szedett-vedett ruhába öltözött, álmos alakok görnyednek a sorok között, mert a mazsolaszőlő még a földre hullva is érték… A munkafelügyelő… észreveszi a tőkén maradt legkisebb, egyszemes fürtöket is. Szüreti romantikának nyoma sincs, némi jókedv is csak az első szünetkor éled, amikor körbejár a kólásüvegbe töltött, ám fahordóban érlelt, ötvenfokos gönci barackpálinka.

A gönci fahordó egyébként is meghatározó szereplője Tokaj-Hegyalja történetének. Sepsy Lackó Máté az 1600-as években Sátoraljaújhelyen vetette papírra az aszúkészítés fortélyait, meghatározva az azóta is érvényben lévő arányokat: a híres bort attól függően hívják négy-, öt- vagy hatputtonyos aszúnak, hogy az úgynevezett gönci hordónyi, azaz 136 liter alapborhoz hány puttony – egy puttony hozzávetőleg 25-28 kilogramm – aszúszemet kevernek. Fontos az is, hogy az aszúbor készítéséhez csak azonos évben szüretelt szőlőszemek és alapbor használható. A néhány éve megalakult, a hegyaljai borok védelmét s a borvidék hírnevének visszaszerzését célul tűző Mádi Kör tagjai azt is megszabják, hogy a címkékre csak akkor kerülhet föl a dűlőmegnevezés, ha az aszúbor mindkét összetevője azonos dűlőből származik.

Aki borszaküzletekben vagy valamely szupermarketben vásárol aszút, bizonyosan nem gondol a szigorú feltételekre vagy a kemény, olykor novemberbe nyúló szüretre. Hiszen a tokaji aszú nem a komor gondolatok mellé, hanem ünnepnapokra, különleges alkalmakra való. Az ínyencek ma már több ezer forintot is megadnak egy-egy jobb évjáratú palackért, nem beszélve az aszúeszenciáról, amelynek egy centjéért a kereskedők akár ezer forintot is elkérhetnek. Az eszenciában azonban nem csak az emberi munkát kell megfizetni, mivel az egyenként válogatott aszúszemek beavatkozás nélkül, a saját súlyuktól összepréselődve adják a Himnuszban is megénekelt nektárt.

Az igazi borász nem árul zsákbamacskát, s kóstolóra invitálja leendő vásárlóit. A bortúra az üde száraz borokkal indul, s a méltóságteljes aszúval ér véget. Két koccintás között pedig rendre elhangzik a történet, hogy miért is elengedhetetlen a poharak összeérintése. Mert a bor minden érzékszervünkre hat: érezzük az illatát, látjuk a színét, megízleljük a zamatát, csak a fül nem részesül az élvezetekből – így a magyarázat. A jó gazda nemcsak a borból, de a történetekből sem fogy ki. Illik elmesélni, hogy a XVI. században Paracelsus azért érkezett Magyarországra, mert meg akarta vizsgálni, valóban aranyat rejt-e a tokaji. Voltaire pedig így nyilatkozott: “Annyi gyönyört, mint ez az ital, csak a végtelen, jóságos Isten nyújthat.” Nem beszélve a francia Lajos királyról, aki először mondta az aszúról, hogy a királyok bora, a borok királya, illetve a kereskedőkről, akik a pincék falairól ellopták a nemes penészt, mert azt hitték, hogy abban rejlik a tokaji titka. A vevő pedig – szatyrában néhány önmaga által dugaszolt palackkal – elégedetten indul haza, mert ismét tanult valami fontosat. Hát még ha a pincetulajdonos is legurított egy-két pohárkával. Akkor még a hivatalosan el nem ismert hegyaljai vörösbor és az aszútörköly is előkerül, s melegíti a belsőt a tizenkét fokos pincehidegben.

-----

Ronyva folyón túli Kistoronya és Szőlőske a szlovák tokaji létezését lehetővé tévő két település. Kistoronya szőlői a 380 méteres Simoni-hegy, Szőlőske ültetvényei pedig a 270 méter magas Bocz-hegy déli lejtőin találhatók. De külhoni tokajit nem csak Szlovákiában készítenek: a franciaországi Elzászban Tokay d’Alsace, Észak-Olaszországban Tocai Friulano elnevezésű bort forgalmaznak. A két, uniós állammal azonban sikerült megegyezni a névhasználatról, mivel a bormegnevezések kölcsönös védelméről és ellenőrzéséről szóló szerződés értelmében a Magyarországról származó boroknál a megállapodás mellékletében felsorolt földrajzi megjelölések – közöttük Tokaj – védelemben részesülnek. Még ebben az évtizedben eltűnnek tehát a francia Tokay és az olasz Tocai címkéjű palackok.

-----

Zavaros a Tisza, nem akar tikkadni,

az a híres Bogár Imre által akar menni;

által akar menni, csikót akar lopni,

kecskeméti zöld vásárra pénzt akar csinálni;

pénzt akar csinálni, bölcsőt akar venni,

azt a híres Duli Marcsát el akarja venni;

kocsmárosné hallja, van-e vacsorája,

van vacsorám paprikáshús vendégek számára;

kocsmárosné hallja, száz icce bort adna,

megkínálnám a vármegyét, hogy ne lennék rabja;

az a híres Bogár Imre most van a kezébe;

láncot a zsiványnak, kezére, lábára,

Duli Marcsa a babáját már hiába várja;

nézz ki Marcsa, nézz ki, ablakod firhangján,

ott kísérik Bogár Imrét aranyszín paripán;

arany a kantárja, ezüst a zablája,

az a híres Bogár Imre annak a gazdája;

elapadt a Tisza, csak a sara maradt,

meghót szegény Bogár Imre, csak a híre maradt.